Ezt a Zailtasun világában játszódó történetet Medvegy Anna írta nekem Mikulás alkalmából (2018-ban), amit szeretnék ezúttal is megköszönni. A történet eseményei és mágikus jelenségei teljesen beleillenek Zailtasun világába. – Nagy Donát
Havaskő arról lett híres az déli hegyvidék lakóinak körében, hogy télen mindig ez volt az első település a környéken, ahol leesett a hó, a tavasz közeledtével pedig az utolsó, ahol a vastag, fehér lepel alól kidugták a fejüket a virágok. A nevét is innen kapta. A hegyek között teljesen izolált kis völgyet mintha csak szerette volna a tél, különlegesen hosszú időt töltött itt.
A falucska szerkezete végtelenül egyszerű volt: a völgyön átfutott egyetlen út északról dél felé, és körülötte rendezett sorban – mint a boszorkánykör gombái – nőttek ki a földből a kicsi, földszintes, nádtetős házak. A falu északi végén – jellemzően erre mentek ki a kocsik, ha néhanapján valaki átutazott Havaskőn – az utolsó épület egy kicsit nagyobb volt a többinél. Három emelet magas fogadó, csinos udvarral, a kapu mellett pedig egy hosszú, gubancos szőrű, szürke kutya – a fogadó vitathatatlanul felhívta magára a figyelmet. Így is volt helyénvaló, tekintve, hogy az egyik legfontosabb épületnek számított. Nem csak az átutazókat látta vendégül, de egyben a közösségi élet középpontját is jelentette… főként a férfiak esténként gyakran gyűltek össze ott, hogy a bor és a törpök erős sörének gőzében megosszák egymással, kit milyen baj és nehézség, vagy éppen öröm ért. Ez volt az a hely, ami eléggé elszédítette a fejeket ahhoz, hogy még az idegenekkel szembeni előítéletek is megszűnjenek… ha egy ritkán érkező vendég szállást kért, néhány óra alatt már jó cimboraként kezelték a fogadóban.
És természetesen egyfajta melegágya volt ez a férfias pletykáknak – illendő módon persze csak arról születtek szóbeszédek, akik aznap nem tértek be egy italra vagy vacsorára… és valószínűleg pont ez okozta, hogy Félszemű Garaf jóformán mindennap előkerült.
A falu egyik határában állt a fogadó. A másik végén pedig, tőle a lehető legtávolabb, Garaf háza. Jómódú öreg volt, tulajdonképpen kiskirály a faluban – a fogadó három emeletes volt, az ő otthona kettő, de egyedül élt benne. Egykor hűségesen szolgálta a királyt, a fővárosban lakott, és amikor katonaként már nem látták hasznát, elég aranyat kapott ahhoz, hogy holtáig kényelmesen töltse napjait. Garafnak azonban úgy tűnt, mégiscsak hiányzik valami, mert borzalmas természetű alak volt. Könnyen megdühödött, könnyen ítélt, és mindennel, mindenkivel akadt valami baja, önmagán kívül persze. Ha a kertjébe berepült egy szerencsétlenül járt játéklabda, a gyerek sosem kapta vissza. Ha egy ünneplő tömeg éneke, akár egy esküvő, egy gyermek születése, akár a puszta, hétköznapi öröm miatt túl messze szállt, és elért a házáig, általában kinézett a második emeleti erkélyről, és zsörtölődő kiáltással parancsolt az emberekre, hogy fejezzék be, bosszantja a lárma. Panaszt tett arra, aki udvariatlan volt vele, de elhajtotta a kedves özvegyasszonyt is, aki süteményt vitt neki, és a fiáról mesélt, aki íródeákként nagy nevet szerzett magának az északi földeken. Legtöbben Félszemű Garafnak nevezték, mert az egyik szemürege, egy régi hadisérülés miatt teljesen üres volt, de a kocsmai pletykákban nem egyszer inkább „Zsémbes Garaf” melléknévvel került elő.
Egy nap azonban, egy tél eleji reggelen az öreg korán felriadt. Ahogy feltápászkodott az ágyából, felnyögött, a derekának nem tetszett a hirtelen mozdulat… ám rögtön elszállt minden gondolata, ahogy az ablak felé pillantott. A párkányt, a zsalukat, mindent dús növényzet borított, amit látszólag legkevésbé sem zavart a hideg, vagy a rátelepedő hó és zúzmara. Lehetetlennek tűnt, hogy egy éjszaka alatt így megnőjön, így a férfi kihajolt, és megérintette az egyik levelet… azonnal visszahúzta a kezét, mert ahogy megérintette a fényes, kékeszöld lemez szélét, az azonnal megszúrta az ujját, és az apró seben ki is serkent a vére.
Kék magyal volt az, gyorsan növekvő, de meglepően dekoratív parazita, kobaltkék bogyói, mint apró gyöngyfüzérek, lógtak a rövid kocsányokon. Garafot nem érdekelte túlzottan a szokatlan szépség, dühösen elkáromkodta magát, amiért a szúrós kúszónövény így megtámadta a házát, és eldöntötte, hogy kiirtja, akármilyen ragaszkodó gyom legyen is. Volt egy öreg, de még elég éles bozótvágó kése a ház pincéjében, ami tökéletesen alkalmasnak tűnt a célra… volt esélye átvágni a kék magyal szívós szárát is. Amikor azonban csontos ujjai megszorultak a markolaton, és felemelte a pengét, hogy lecsapjon, valaki megkopogtatta a vállát. Garaf szinte reflexszerűen meglendítette a pengét, és az illető csak az agilitásának köszönhette, hogy a bozótvágó kés nem választotta el a fejét a vállától.
– Ez közel volt – húzta el a száját a fiatalember. Garaf pillanatokon belül rádöbbent, hogy ha történetesen tényleg lecsapta volna a fejét, akkor sem okozott volna nagyobb bajt, mint pár napos kellemetlenséget… hirtelen látogatója ugyanis határozottan nem volt ember.
A kamaszosan fiatal arcú, legfeljebb húsz éves figura leglátványosabb tulajdonságaként határozottan szétálló, hegyes füleit lehetett megemlíteni. Ezüstszürke, egyenes fürtök hullottak a vállára, a szemei pedig olyan kobaltkéken ragyogtak ki sápadt arcából, akár a kék magyal bogyói a hó alól. Haragoszöld tetoválások kígyóztak a bőrén, a viselete pedig egyáltalán nem illett a hűvös napokhoz… csak egy könnyű, őszies kabátot hordott.
– Szeretem azt a magyalt – biccentette félre a fejét a tünde. – Nem örülnék, ha kivágnád.
– Ültess a saját házad tájékán, ha akarsz, hegyesfülű – vágott vissza a félszemű öreg, és már emelte volna egy újabb csapásra a bozótvágó kést, amikor a fiatalember megköszörülte a torkát.
– És ha adok érte valamit? Valamit, ami nagyon sokat ér?
– A magadfajtáknak nincs olyan értéke, ami engem érdekelhet. Takarodj innen! Ha nem mész, még meg talállak ütni. Úgy tudom, a hozzád hasonlók könnyen hullanak.
– Könnyen is kelnek fel, hogy bosszantsák a pofozkodókat – vonta fel a szemöldökét a tünde. – Azt ajánlom magának, hogy elárulom a múltját a jelenét és a jövőjét. Azt mondom, hogy képes vagyok áthágni a mágia szabályait, és felfedhetek olyan részleteket, amik megkönnyítik, és végül jobbá teszik az életét. Egyszerű egyezség: ne irtsa ki azt a magyalt.
– Bolond leszek hinni egy hegyesfülűnek.
Félszemű Garaf horkantott, és a bozótvágó késsel lemetszette a magyal első ágát. A tünde láthatóan nem adta fel ennyiből, mert nekidőlt a ház oldalának, és már-már játékos stílusban (amiben azért elbújt egy leheletnyi fájdalom a levágott ág miatt) megszólalt.
– Nem is akart katona lenni. A háza, a pénze, mindene azért van, mert a király katonája volt, de maga sosem akart katonának menni.
Garaf megtorpant a következő mozdulat közben.
– Honnan szeded ezt?
– Mondtam. Különleges vagyok. Át tudom hágni a mágia szabályait. Tudok arról, ami van, volt és lesz.
– Lehetetlen badarság.
– De igaz – vigyorodott el a tünde. – Ilexnek hívnak. Az innen délre fekvő erdőségekből származom, oda térek vissza mindig megpihenni. Maga pedig a Zsémbes Garaf, a falu gonosz koboldja.
– Minden megjegyzésedért levágok egy ágat.
Ilex szája gyerekesen lefelé görbült.
– Ha azt akarod, hogy ne vágjam ki a tetves magyalod, akkor szövegelj a jövőmről valamit, amit el is hiszek.
– Nem hinné el, amit a jövőről mondanék, ha nem hallgatja meg, amit a múltról tudok.
Garaf idegesen fújtatott, aztán megremegett, ahogy egy hideg fuvallat végigsöpört a kerten. A tündét ez láthatóan nem zavarta, ellenkezőleg, ő egyszerűen leült a hóba, és felhúzta a térdeit. A félszemű öreg egy ideig csak nézte, aztán alighanem rádöbbent, több kárt okoz magának, mint a látogatójának, ha továbbra is kint maradnak, így leszúrta a földbe a bozótvágó kést, és intett.
– Gyere be. Nem akarok megfagyni a hókusz-pókuszod miatt.
Ilex azonnal, élénken felpattant, és derékig vizesen, havasan követte Garafot a lakásba.
– A csizmát vesd le. Még csak az kéne, hogy egy kotnyeles tünde összesározza a padlót.
A fiatalember bólintott, és kibújt a kabátjához, és hajához hasonlóan ezüstfehér cipőből. Az öreg eltűnt az egyik ajtó mögött, vélhetőleg a kamrában, és elővett egy hosszúnyakú üveget… kis fakupába töltött magának két-három centet az átlátszó italból, és meg sem kínálta a tündét, aki mezítláb toporgott a helyiség közepén. Körbesétált a szobában, a kályha pereméről leemelt egy szépen megfaragott pipát, majd egy kis szelencéből dohányt tömött bele, és meggyújtotta.
– Na, mondjad.
A fiatalember körbe pillantott, aztán megszólalt.
– Minden a múltban gyökerezik. Nyissa ki a szemét!
Apró kézmozdulatot tett csak, de a füst a távolság dacára felkavarodott és különös formákat öltve szállt fel a pipából. Garaf kiengedte a szájából a csutorát, és rémülten figyelte a szürke kígyókat, amik lassan formálódtak ismerős, emberi alakokká.
Egy kellemesen díszített, de sötét kis szobát látott maga előtt, ahol az egyik széken egy nyolc év körüli kislány ücsörgött. Könnyek folytak az arcán, ahogy fájdalmasan felhúzta a jobb lábát. Egy elegáns felöltőt viselő kiskamasz fiú lehajolt hozzá, óvatosan levette a cipőjét, és egy kis üvegből vizet csepegtetett a kezébe, és nedves ujjaival megérintette a bokáját. A kislány szipogott még egyet, aztán döbbenten nézett le a lábára… a rándulás okozta duzzanat teljesen megszűnt.
– Pap akart lenni, nem igaz? – kérdezte Ilex csendesen. – Gyógyítani. Egy Hatalmas áldása volt magán, az Eleven Forrásé. Kitanulta volna, hogy használja a képességét, és felajánlotta volna a szolgálatát.
– Semmit nem ér azzal az ember, ha megrándult bokákat gyógyít – mordult fel Garaf, mire a tünde újabb mozdulatot tett az ujjával, és a füst által képzett alakok megváltoztak.
A ház ugyanaz lehetett, de a kislány most nem egy széken ült, hanem az ágyban feküdt. A kamaszfiú, aki a megrándult bokáját gyógyította a padlón térdelt, a feje a takaróra bukott, miközben egy gyertya kis, táncoló lángja világította be a szobát. Egy idősebb férfi, papi csuhában megállt mellette, és óvatosan, mintegy atyaian a vállára tette a kezét. A fiú rémülten felnézett, majd, észrevéve, hogy ki érintette meg, a tekintete reménnyel telt… a pap azonban megrázta a fejét, és elengedte. A gyertya lángja elaludt, és füstben füst szállt fel.
– Az eleven forrás papjai nem tudták őt meggyógyítani – mondta a tünde ismét. – Iszonyú járvány volt. Sokan meghaltak. Maga pedig már nem hitt semmiben. Sarlatánoknak kiáltotta ki őket.
– Azok is voltak – sziszegte Garaf.
– Azóta nem gyógyított. Nem tud. – Ilex nyelt egyet. – Helyette katonának ment. A harcba fojtotta a fájdalmát. A csalódását…
– Legalább valamire jó volt az is.
– A víz áldotta meg, de a vastól kért menedéket. Ironikus, nem?
– A hegyesfülűek közül még a bolondabbak is bölcseletekben beszélnek? – Ilex halkan felkacagott.
– Párezer évesen ez már ösztönösen jön, Félszemű Garaf.
A füst utoljára öltött alakot. Három katonáét. Kettő beszélgetett, a harmadik – az öreg ebben ismert magára – nem szólt hozzájuk egy szót sem. Csak amikor túl hangos lett a nevetés, akkor fordult oda, hogy idegesen rájuk rivalljon, amiért annyira jókedvűek, miközben feladatuk lenne. A kép elillant. A füst teljesen elszállt.
– A katonák között is ott volt a bajtársiasság. A hűség. Az adta az erejüket, nem a kard. De maga sosem kért belőle.
– Saját magamban hittem. Tudtam, mire vagyok képes. Az elég.
– Mégis kiszúrták a fél szemét. A király pedig elküldte magától. Jó pénzzel, de… nem kellett neki többé.
Garaf lecsapta az asztalra a pipát, és felpattanva megragadta a tünde kabátjának gallérját. Ilex sovány alakja olyannak tűnt, mint egy rongybaba, ahogy a meglepően erős kezű öreg megrázta.
– Miféle démon vagy te?
– Nem vagyok démon.
– Pedig tündéhez képest túl sokat tudsz, és túl nagy a szád.
– Mondtam, hogy különleges vagyok – Ilex hegyes füle furcsán megmozdult. Az öreg még fújtatott egy darabig, aztán elengedte, visszatámolygott az asztalhoz, és leroskadt a székbe.
– Jól van. Megmutattad, mi volt. Azt mondtad, fontos, hogy megértsem a többit. Hát nem értem. Erre mind emlékszem. Most mutasd, mit akarsz kihozni belőle.
A tünde egyik lábáról a másikra állt, aztán a szék támlájáról leakasztotta az öreg kabátját, és átnyújtotta.
– Elmegyünk a fogadóba.
Garaf horkantott.
– Nem akarok iszákos vének között borbűzben ücsörögni.
– A bor bűzéből idehaza sincs hiány – kottyantott közbe Ilex, majd, mint aki rájött, hogy nem kéne tovább idegesítenie az öreget, behúzta a nyakát. – Ne aggódjon. Leülünk az ajtó mellett, és csak figyelünk. Megmutatom, milyen életet él a jelenben.
A félszemű kelletlenül átvette a kabátot, és belebújt.
– Bolondság elindulni ilyen korán – közölte. – Tényleg iszákos bolondok, akik már délelőtt is a kocsmában mulatják az időt.
A tünde titokzatosan elmosolyodott, aztán felhúzta szürke csizmáját, és kilépett a hóra. Bokáig süllyedt bele: míg odabent beszélgettek, a havazás egyre erősödött, így jóformán káprázott a szemük a mindent beborító fehérségtől – az egyetlen, ami határozottan megtörte, az a házra felkúszó magyal alkotta zöldeskék csipke volt.
Kiléptek a kertből, és kényelmes ütemben haladtak végig az egyetlen, hosszú főutcán. Egy ideig teljesen némán, aztán a tünde, mintha megunta volna a csendet, elkezdett fütyörészni. Félszemű Garaf idegesen ciccegett… az a mihaszna hegyesfülű még egy perc nyugalmat sem tudott hagyni neki.
Aztán a füttyszó elhalt – Garaf nagy örömére – Ilex azonban meg is torpant:
– Itt várunk egy kicsit.
Az öreg összedörzsölte a kezét, mintegy szavak nélkül jelezve, hogy semmi kedve ott ácsorogni a hóesésben… de csupán néhány perc múlva gyerekek zaját hallotta.
– Hé, oda nem mehetünk!
– A Félszemű házát felejtsd el!
– Az öcsém labdája az. Nagyon szeretné, lehet, hogy jobban lesz, ha…
– Úgysem adná oda!
Garaf felvonta a szemöldökét, majd hunyorított, hogy ki tudja venni, kik a gyerekek, hol vannak. Ilex óvatosan megrázta a fejét.
– Elég messze vannak még. És a hóesés elrejti őket.
– Miről beszél a kisfiú?
– Az öccsére gondol? Beteg, mint a maga húga volt. Nem olyan iszonyú járvány, még ki is gyógyulhat, de ez a környék szegény.
– És miért kell neki az a labda?
– Az anyjuk varta a kisfiúnak, maradék rongyokkal tömte ki. Értéktelen játék, de ő szereti. Hiányolja, mióta elvette tőlük.
Garaf megremegett, a tünde pedig megcsóválta a fejét.
– Nos, akármit is akar a gyerekekkel, menjünk tovább. Mégiscsak azt mondtam, a fogadó a célunk.
Újra fütyülni kezdett, de a dallam megváltozott… sötétebb, melankólikusabb tónust öltött. Az egyik háznál ez a dallam is elhalt, és az öreg hallotta, hogy beszélgetés szűrődik ki az ablakon. Két nő társalgott, az egyiknek felismerte a hangját… ő volt az az özvegyasszony, aki süteményt vitt neki, és aki másról sem tudott beszélni, mint a fiáról, akinek nagy híre lett a városban. Ilex a szája elé vitte a mutatóujját, mintegy jelezve, hogy maradjon csöndben és figyeljen.
– Aggódom miatta. Azt írta az utolsó levelében, a fiatalabb katonák rosszul bánnak az írnokokkal. Kezdetben még reméltem, talán beszélhetek a félszeművel, hátha akad egy-két régi barátja a hadseregben, akik kisegíthetnék, és megzabolázhatnák ezeket az alakokat… de az az öreg maga példázza a katonák rosszindulatát. Iszonyú belegondolni, hogy szegény gyermekem egyedül van a fővárosban az ilyen alakok között…
– Erős fiú ő. Talán a karja kevéssé az, de az esze vág. Megbirkózik majd mindennel…
Ezt a tünde már nem is kommentálta, csak intett az öregnek. Egy pillanatig Garaf azon gondolkozott, talán jobban is járt, hogy elhajtotta az özvegyasszonyt, mielőtt elmondhatta a kérdését… nehezebb lett volna visszautasítani, egyszerűen közölni, hogy nem tud segíteni, olyan szerencsétlen indokkal, hogy nem tudta volna kinek címezni a segítségkérő levelet.
Még három ház mellett mentek el, mikor a hóesés fátylán át előtűnt a fogadó, és a hidegben teraszhoz húzódott gubancos szőrű kutya. A tünde belépett a kertbe, és leült az ajtó mellé, megsimogatva az öreg eb fejét, mire az fátyolos szemével, furcsa szeretettel nézett fel az idegenre.
– Hallgassa! – suttogta Ilex, és Garaf kinyitotta a fülét, figyelt a kocsmában zajló társalgásokra.
Igaza volt… csak az iszákos vének töltötték az idejüket már ekkor is a törp sörök élvezetével, de még az a néhány mondat is, amit az összefüggéstelen lármából elkapott, az is tanulságosnak bizonyult. Szörcsögve szólalt meg az egyik nagyszakállú férfi.
– Én nem vagyok nagy igényű, barátaim. Számomra testvér az, aki csak egyszer is járt itt, aki csak egyszer is kérdezett a hogylétemről. Számomra testvér az egész falu, még a kölykök is – meghúzta a söröskorsót, és hallani lehetett, ahogy az koppanva találkozott az asztal lapjával. – Na persze a Zsémbes Garaf az más. Annak már egy jó szó is fájna.
– Ki tudja, mitől lett ilyen? – kérdezte egy… talán kicsivel fiatalabb, és határozottan józanabb hang.
– Kit érdekel? – kontrázott az első. – Mondom én. Nekem testvér, ha csak egyszer idejön, és szól egy jó szót hozzám.
Garaf venni próbált egy mély levegőt, de a fagy valósággal égette a tüdejét. Lepillantott a Ilexre, aki, mint egy kisgyerek, éppen figurákat formázott hóból a lábánál.
– Csak egy jó szó… - suttogta, és a keze melegétől már eleve olvadó kis figurák megmozdultak.
A szürke kutya, és a félszemű öreg szemei egyszerre nyíltak tágra, ahogy a tünde életre keltette azt a kis jelenetet. Az egyik hófigura ásójával kaparta a havas földet, majd felnézett a másikra, és megszólalt. A füstfigurák nem beszéltek, de ezek a kis hógólemek már igen.
– Mikor halt meg a szerencsétlen?
– Ki tudja? Lehet, hogy csak napokkal később találták meg. Nem sokat ment el otthonról, és senki nem mert csak úgy bekopogni hozzá.
– Csak képzeld, milyen büdös lehetett már, mire belerakták a koporsóba.
– Pocsék vicc ez. Kicsit sajnálom az öreget.
– Ha annyira sajnálkozol, remélem, legalább tudod, mit kell a fejfára írnunk.
– Annyit beszéltek róla az emberek, biztos, hogy a nevét már te is hallottad.
Garaf torkából rekedten szakadt fel a hang.
– Állítsd meg!
– Micsoda?
– Tudom, mi lesz a fejfán. Nem akarom látni. Állítsd meg!
Ilex, addigi bolondos stílusával éles ellentétben felnézett, és kobaltkék szemei kegyetlenek voltak, mint a kék magyal tüskéi, amelyek nem töprengenek, vért fakasztanak-e az ujjakon.
– Vágjon pofon. Lökje ki a testéből a varázslat okozóját, akkor leáll. Csak tessék. Mert én nem fogom megállítani. Nézze végig!
Garaf először felemelte a kezét, hogy megkímélje magát az iszonyú látványtól, és meg is lendítette… de végül a tenyere centiméterekre a tünde arcától megállt, a keze pedig élettelenül a teste mellé hullott. Lenézett a kis hógólemekre, amik hókalapácsukkal leverték a földbe a fejfa cölöpét, és nekiálltak rávésni a nevet.
Félszemű Garaf
Aztán a két kis hósírásó felvette az ásóit, behantolták a koporsót, és elindultak… ugyanazt a vidám dalocskát fütyörészték, amit a tünde a kocsma felé menet. Garafnak ez a füttyszó volt a legfájóbb, ahogy térdreroskadt a fogadó előtt, a gubancos szőrű, szürke kutya mellett, és az egy szeméből peregni kezdte a könnyek, megolvasztva a könyörtelen kis hógólemeket.
– Nem kéne, hogy…
– Nem kéne – bólintott Ilex. – Nem kéne…
– Én nem akartam ezt.
– Nem akarta.
– Egyszerűen csak nem volt menedék. Nem tudtam, kihez forduljak. Nem hittem semmiben…
– Tudom… - tűnődött el a tünde. – Eleve nem is akart katona lenni...
Garaf nem figyelt semmire, csak a hógólemeket áztatta el a könnyeivel, míg azok egész tócsát nem képeztek, átáztatva a csizmáját és a nadrágja szárát is. Akkor döbbent rá, hogy a keze egyáltalán nem fázik. Ellenkezőleg… furcsán, kellemesen langyosnak hat a víz… és mintha ezüstös derengés övezné az ujjait. Döbbenten emelte ki a kezét a vízből, majd újra belemerítette. A kutya vakkantott egyet, Ilex pedig feltápászkodott.
– Tudja, Félszemű Garaf, az Eleven Forrás a Hatalmasok között is különösen kegyes. Sosem vonja vissza az áldását.
– Nem tudok gyógyítani. Azóta nem, hogy…
– Hogy a vasat választotta a víz helyett. De a vas már elfordult magától. A víz még ajánl egy esélyt.
– Mit…
– Gondolkozzon a jelenen. Ne hagyja, hogy a jövő kísértse, vagy a múlt sodorja el. A jelenre gondoljon.
Garaf szinte hallotta a három beszélgetést… és hirtelen tudatosult benne. A kisfiú. A kisöccs és a labda.
– A gyerekek.
– Nem biztos, hogy meg tudja gyógyítani – vonta meg a vállát Ilex. – A húgát sem tudta egy pap sem. - Garaf dühösen pillantott rá.
– Mit akarsz? Elszédítesz a képeiddel, egy iszonyú jövő látványát ajánlod, hogy ne vágjam le a házamról a tetves kék magyalod, mikor viszont történik valami, mikor érzek valamit, mikor eszembe jut, mikor rettegek attól a jövőtől, akkor megpróbálsz visszataszítani? Mégis valami démon vagy te, mint a boszorkák vészmadarai, szörnyűségeket mutatsz, de meggátolod, hogy elkerüljem őket?
Ilex felnevetett.
– Vészmadár... Háromszemű hollóhoz még senki nem hasonlított – megkomolyodott, és folytatta. – Nem akarom eltántorítani. Csak tudni akarom, hogy valóban érzi-e a súlyát annak, amit látott. Mondhatni… próbára teszem a jövő rémisztő gondolatából nyert elszántságát.
– Még mindig játszol velem.
– Ez a bájom része – tárta szét a karját a tünde, és kobaltkék szemei, a fenyegető pillanatok után most ismét gyerekes csillogást nyertek. – Az alku magára eső része…
– Nem metszem le a magyalt. Amíg a házam lakható tőle… nőjön amerre akar.
Ilex széles vigyorral bólintott.
– Akkor… magának feladata van. Keresse meg azt a labdát, aztán a kisfiút. És legyen testvére annak az iszákos vén bolondnak a kocsmában.
Még egyszer lehajolt a gubancos szőrű kutyához, hogy utoljára megvakargassa a füle tövét, aztán egy új dalt - nem a sírásók szomorúan vidám énekét – fütyörészve nekiindult. Kinyitotta a kocsmakert kerítésének kis kapuját, intett, és megjegyezte.
– Tudja, Félszemű Garaf, miért szeretem a kék magyalt? Mert reményt jelképezi. Az újrakezdést, az újjászületést. És azt mondják minden házra felkapaszkodik, ahol erre a legkisebb ok, vagy esély van. Az egész ország minden kék magyalja egy tőről fakad, ahonnan utána ezer inda kúszik át a csataterek alatt, az erdőkben fákon kapaszkodik, a városokban a kerítéseket és az épületeket öleli át. Összeköt mindent.
Visszatért a füttyszóhoz, és mielőtt Garaf bármit mondhatott volna, eltűnt a hóesésben.
A férfi sosem tudta meg, hogy Ilex nem volt semmiben különleges. Egyszerű, kissé bolondos jelleme dacára, öregebb volt, mint a falun átfutó többszáz éves út, de jól tudta, hogy a mágiának szent szabálya: nincs játék az idővel. Sosem látta Félszemű Garaf jövőjét. De minden kék magyal egy tőről fakad, így ott kapaszkodott az ablakban, amikor a kiskamasz fiú meggyógyította a húgát, és kobaltkék bogyói nézték, ahogy elsiratta a halálos ágyán. Hallotta a lábának koppanásait a csatatereken, és viaszos, szúrós levelei megremegtek, ahogy a kocsmai beszélgetéseket hallgatta ki. Könnyű volt elképzelni, megalkotni, milyen lehet az a fájó jövő, ami az öregre vár. Ilex nem kötötte Garaf orrára, hogy nem több egy növény kotnyeles szelleménél. De néha kell is egy kis hazugság, hogy egy egyszerű varázslatból csoda legyen.